.Femme fatale.

1. rész

- Rossz hírek.

A csapat egykedvűen felnézett a munkájából, és legszívesebben azonnal vissza is temetkezett volna, meglátva az embert, akitől a szavak érkeztek.

- Csak nem meghosszabbították a szerződését, Randy? – sóhajtott egy hatalmasat Myles. Az alacsony férfi csak egy futó pillantásra méltatta.
- Épp ellenkezőleg.
- Felmondott? – Lucy felvillanyozódva egyenesedett ki a székében.
- Nem – Randy úgy sóhajtott fel, mintha egy csapat hülyének kellene elmagyaráznia a szorzótáblát. – De pár hónapig nélkülözniük kell.
- És mi a rossz hír? – tudakolta Bobby.
- Szerintem ez – válaszolta az egyre idegesebb kis ember helyett Jack.
- Ó! – Bobby úgy tett, mintha könnyeket törölne ki a szeméből. – Istenem! Miért?
- Remélem, leszoknak arról, hogy azt hiszik, humorosak – Randy arca egyre vörösebb lett. – És nehogy azt higgyék, a helyettesem maguk közül fog kikerülni. Már holnap be is mutatom maguknak.
- Magánál rosszabb nem lehet – szólt közbe Tara.
- Majd meglátjuk – Randy vértelen ajka kegyetlen mosolyra rándult és megfordult, hogy dühösen elviharozhasson.
- Várjon egy pillanatot! – kiáltott utána Sue, mire a férfi kelletlenül visszafordult. – A nevét megtudhatjuk?
- Dylan Clark – vetette oda Randy, majd magában motyogva tényleg elviharzott.
- Lehetne a neve Kent is – jegyezte meg Bobby vigyorogva.
- Superman neve Clark Kent – tromfolta le Myles, mire az ausztrál csak a vállát vonogatta.
- Azt nem mondtam, hogy az lenne a neve, mint Supermannek, egyszerűen csak vicces lenne. Hé, főnök, ugorja már át a szomszéd épületet!
- Reménytelen vagy – állapította meg az új-angliai, de az irodát betöltő nevetés elnyomta a hangját.

2.rész

- Miért vagy morcos, Tara?
- Féltékeny vagyok.
- Na, Stanley rosszalkodik? – Bobby felült a nő asztalára.
- Dehogyis. Az új főnökre… tudod, azt hittem, már tettem le annyit az asztalra, hogy esetleg… de hát egy férfi még mindig előbb kap egy magasabb beosztású állást, mint egy nő – sóhajtott a számítógépzseni.
- Ugyan már, ez nem igaz – érvelt Bobby elég gyengén, ezért úgy döntött, Tara szúrós pillantásától kísérve leszállt az asztalról és visszament a sajátjához.
- Jó reggelt. Készen állnak megismerni a halálukat? – Randy tűnt fel az ajtóban.
- Az ott áll az ajtóban, de szerencsénk van, mert egy kis időre elmegy – válaszolta kapásból Myles; de Randy olyan jókedvű volt, hogy meg sem hallotta.
- És ő hol van? – kérdezte Lucy.
- Beugrott a mosdóba, hogy ellenőrizze, jól néz-e ki.
- Ó, ennyire ad magára! Nagyon helyes lehet! – sóhajtott a titkárnő.
- Ne strapálja magát, Miss Dotson. A férfiakat szereti.
- Ez az én szerencsém – zuhant magába Lucy, mire a férfiak méltatlankodva meredtek rá.
- Mit szóljunk mi?
- Ne aggódjanak, uraim – szólt közbe kajánul Randy – nem hiszem, hogy lesz ellenvetésük.
- Mint meggyőződéses heteroszexuálisok, mi igenis hisszük, hogy… - kezdte Myles felháborodva, de torkára forrt a szó, amikor meglátta Randy helyettesét… és már mindenki értette a helyiségben, miért is nem lesz ellenvetés.

Randy nem hibázott sokat a halál dologgal. Ugyanis, tíz centis tűsarkakon, elegáns kosztümben, ragyogó mosollyal és csillogó szemmel megérkezett maga a Végzet.

3. rész

A csapat köpni-nyelni nem tudott, ahogy az új főnökük Randy mellé ért, aki gonoszan vigyorogva mérte fel a hatást, amit Dylan tett.

- Jó napot – Dylan, talán zavarában, a válla mögé dobta hosszú haját. – Dylan Clark vagyok – mosolyodott el megint, szemét végighordozva a megdöbbent csapattagokon. – Valami baj van?
- Nincs – nyögte ki Lucy, akinek először tért vissza a hangja. – Csak… mi… nos… tudja…
- Férfit vártunk – egészítette ki Tara, ellenségesen végigmérve a nőt. Fiatalabb, mint ő!
- De persze magának is örülünk – tette hozzá gyorsan Sue, viszonozva Dylan mosolyát.
- Köszönöm. És, a fiúknak nincs hangjuk? – fordult a nő szélesebb mosollyal Jackék felé, akik még az állukat keresték.
- Sa-sajnálom –hebegte Bobby. – De… mi tényleg… és… maga nem… uramisten, de még mennyire nem…
- Szerintem jobb lesz, ha visszajövünk később – szólt közbe kajánul Randy. – Gyere, Dylan, bemutatlak a többi csapatnak – Randy karon fogta a nőt és szinte kivonszolta a szobából.
- Elvitte a cica a nyelveteket? – fordult Tara rosszallóan a csapat férfitagjai felé. – Nyugi, Levi, nincs itt cica – nyugtatta meg gyorsan a kutyát, aki felkapta a fejét. Myles gépiesen kollégája felé fordult.
- Tara, ez a nő gyönyörű – lehelte.
- Eddig valóban nem volt okod féltékenynek lenni, Tara – Bobby végre képes volt szavakat mondatokba rendezni, de még mindig a helyet fixírozva, ahol Dylan állt. – Most már van.
- Ugyan, szerintetek azért kapta meg az állást, mert okos? – a számítógépzseni egyre dühösebb lett. – Randy nem túl gyakran beszélhet szép nőkkel… de lehet a helyettes főnöknő mást is bedobott.
- Ne légy közönséges! – szólt rá Jack felháborodva, mikor rájött, mire célozgat kolléganője.
- Annyira senkinek sem kellene ez az állás, hogy összefeküdjön Randyvel – tette hozzá undorodva Myles.
- Ki tudja – szúrta közbe Tara, majd mély hallgatásba burkolózott.
- Jó reggelt! – D vidáman lépett be és akasztotta fel a kabátját. – Bocsánat a késésért, hatalmas dugó volt, volt már itt az új főnök? Milyen a pasi?
- Igen és nem – válaszolta Bobby és D-nek kellett egy kis idő, mire megértette.
- Nem pasi?
- Ó, de még mennyire, hogy nem! – Jack arcán álmodozó kifejezés jelent meg, mire Sue egy kis szúrást érzett a szíve tájékán.
- Cindy Crawford és Angelina Jolie keveréke – próbálta Bobby lefesteni a nőt. – De úgy, hogy belőlük is a legjobb adottságokat kapta.
- Húha! Bárhova is megy Randy, tartsuk ott – vigyorodott el D.
- Házas ember létedre nagyon is izgatott vagy egy nő miatt – reagált Lucy egy halvány mosollyal. D megvonta a vállát.
- Luce, tudod, hogy számomra csak Donna létezik. De a szememet még nem szúrta ki…
- Megint itt – lépett be Dylan mosolyogva; megállt az ajtóban és karba fonta a kezét. – Remélem, a fiúk már tudnak beszélni.
- Máshol tudtak? – kérdezte óvatosan D.
- Nem igazán. De úgy látszik, ilyenek ezek az ügynökök. Kívül hősök, belül félénkek – Dylan folyton csillogó szemekkel, mosolyogva és vidáman beszélt, ami legtöbbször szimpátiát ébreszt az emberekben; így volt ez a teremben is, két nő kivételével.
- Kezdjük az elejéről. Dylan Clark vagyok és a nevem sok mindenkit megzavar. Apám mindenáron fiút szeretett volna még a bátyám után is, de ha már nem így lett, a névben megmaradt az illúzió – a nő olyan bájosan csacsogott, mintha évek óta ismernék egymást. – Tudom, hogy fiatalabb vagyok maguknál, de higgyék el, van már tapasztalatom. Nem fárasztom magam azzal, hogy referenciákat soroljak fel, hisz amint kilépek a helyiségből, felkutatnak rólam minden fellelhető anyagot – biccentett Tara és a számítógép felé mosolyogva.
- Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem – szólt közbe Tara. – Ezt a munkát hol kapta meg? A díványon vagy az íróasztalon?
- Tessék?
- Á, csak viccel! Ezt minden újonctól megkérdezzük – vágta rá Bobby, míg a többi férfi dühösen pillantott Tarára.
- Hát… jó – Dylan bizonytalanul Tarára nézett, majd folytatta. – Remélem, jól megleszünk – mosolyodott el újra. – Ha bármi probléma van, amiben segíteni tudok, nyugodtan forduljanak csak hozzám – a nő még ragyogóbb mosollyal nézett végig mindenkin, majd megfordult és kiment.
- Szerencséd van, Tara, hogy nőket nem üthetünk meg – mondta hűvösen Myles, mikor Dylan cipőjének kopogás elhalt; de Tara nem törődött vele. Lázasan nyomkodta a billentyűket a gépén.
- Most felkutatjuk Miss Clark előéletét. Hátha találunk valami meztelen fotósorozatot vagy filmet az ő főszereplésével.
- Kezd elegem lenni belőled. Ha lenne ilyen, nem lehetne itt, tudod, a miatt a cseppet sem lényegtelen erkölcsi szabályzat miatt.
- Ha úgy került be ide, ahogy gondolom, a felett simán szemet hunyhattak – morogta Tara, majd belemerült a keresésbe.
- Manning, Gans, Hudson, Leland! – Randy dugta be a fejét, már indulásra készen. – Beszélhetnénk egy pillanatra itt kinn?

A férfiak meglepődve álltak fel, de hamarosan Randy előtt álltak, aki olyan… másnak tűnt.

- Vigyázzanak rá, rendben? – kérte halkan az alacsony férfi, az iroda felé pillantva, amiben Dylan ült. – Ne hagyják, hogy bárki a közelébe férkőzzön. Ha valaki egy kicsit is gyanús, dobják ki innen, egyúttal az életéből is – a négy férfi meglepetése egyre jobban fokozódott, ahogy Randy arcáról színtiszta aggodalom sugárzott… ám vonásait hamar visszarendezte a megszokott szigorú kifejezésbe. – Viszlát – biccentett hidegen és öles léptekkel hamar távozott.
Ahogy visszamentek az irodába, Myles felkapott pár jelentést.

- Jut eszembe, ezeket elfelejtettem leadni Randynek, de most, hogy itt van Miss Clark… és már el is tűnt, de hirtelen visszanézett.
- Tara, ha mégis találnál olyan fotókat vagy filmet…
- Azonnal szólok és jelentem a…
- … elküldenéd nekem?

4. rész

- Alig találtam róla valamit – sóhajtott fel csalódottan Tara másnap; a többiek éltek a gyanúperrel, hogy kollégájuk korábban bejött csak azért, hogy lenyomozza az új főnököt.
- Ez azt jelenti, Tara, hogy nem ölt embert, nem szerepelt felnőtt filmekben és ilyenek – vágta rá D, de a nő megrázta a fejét.
- Nem. Gyanúsan kevés adat van róla. Biztos vagyok benne, hogy vannak dolgok, amiket eltüntettek róla… vagy eltüntetett ő maga.

Jack úgy sóhajtott fel, mintha az egész világ terhe az ő vállát nyomná.

- Muszáj mindent túlkomplikálni? Kedves, aranyos, szép nő, tiszta múlttal. Léteznek még ilyenek.
- Abban viszont igazat mondott, hogy van már tapasztalata – Tara rá sem hederített Jackre. – A Miami-i irodában volt ebben a pozícióban, több, mint három évig.
- És még okos is – ábrándozott Myles. – Azt hiszem, megtaláltam az igazit.
- Vagy ott is vállalt túlórákat a főnökkel.

Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Bobby vigyorogva lépett be az irodába.

- Korán reggel ilyen jókedvűen? – a csapat tüntetően nem figyelt már Tarára. – Mi az oka?
- Pár perc múlva meglátjátok – az ausztrál összecsukta vizes esernyőjét, majd lehuppant a székébe. – Szegény Miss Clark biztos nem szokott hozzá az ilyen időjáráshoz Miamiban.
- Te ezt honnan… - kezdte Tara, de Bobby beléfojtotta a szót.
- Nem csak neked vannak kapcsolataid – a férfi rá se nézett kolléganőjére, csak az ajtót figyelte, szinte magában visszaszámolva. Pár perc múlva valóban megjelent ott valaki és még így is magára vonta a figyelmet.

Miss Clark csapzottan, megázva álldogált; hosszú, szőkésbarna haja vizesen omlott a vállára és a hidegtől csak egy kis fekete kabát védte, ami nedvesen rátapadva kiemelte, amit tegnap csak sejtettek: az új főnökük pont ott gömbölyű, ahol kell. Ám ami a legérdekesebb: a kezében orchideacsokrot tartott, ami száraz volt.

- Miamiban nincs ilyen idő, ugye? – tudakolta Myles, mire Dylan zöldesbarna szeme vidáman rávillant.
- Mr. Pitts mondta, hogy ruházzak be esernyőre és melegebb öltözékre, de azt hittem, még pár hétig halogathatom – a nő beletúrt a hajába. – Feltételezem, nincs hajszárítójuk – mondta félig komolytalanul, de meglepetésére Lucy kihúzta a fiókját és adott neki egyet.
- Egy nő mindig legyen felkészült – mosolygott rá és Dylan zavartan megvonta a vállát.
- Általában az vagyok. Az irodámban van tartalék két pár cipő és ruha… na mindegy, nemsokára visszahozom. De elsődlegesen azért jöttem, hogy megköszönjem Mr. Manningnek ezt a gyönyörű csokrot – fordult Bobby felé, de nem csak ő: az egész csapat. – Az ajtóban kapott el vele a futár. Honnan tudta, hogy az orchidea a kedvencem?
- Kapcsolatok – vigyorodott el Bobby és Dylan nevetett; nem csak mosolygott, nevetett… és a szoba hirtelen már nem volt olyan szomorú.
- Nos, köszönöm. Megpróbálok neki helyet szorítani.
- Szorítani? Az az iroda nem olyan kicsi – csodálkozott Sue, de a férfiak már tudták erre a választ.
- Valóban nem. De a biztonsági őr lenn azt mondta, annyi virágot küldtek nekem, hogy olyan mintha botanikus kertben dolgoznék – fújta ki a levegőt Dylan, majd elment. Bobby férfitársaira meredt.
- Ti is…
- Ezek szerint nem csak mi – szólt bosszúsan Myles. – Minden létező férfi az épületben.
- D, te ugye nem? – meredt Jack barátjára, aki megrázta a fejét.
- Dehogyis – majd egy kis hallgatás után hozzátette. – Virágot nem. De Donna sütött neki sütit.
- Almás pitét? – kérdezte Bobby.
- Igen, miért?
- Mert azt imádja.
- Ha ennyi mindent tudsz róla – szólt közbe Tara csípősen – azt is, mit titkol?
- Miért titkolna bármit is?
- Női megérzés.
- Nem, Tara. Amit érzel, az irigység – válaszolta Bobby rezignáltan és a munkájába temetkezett.
- Akkor is kiderítem – dörmögte a számítógépzseni, majd Lucy felé fordult. – Te máris összebarátkoztál vele?
- Jaj, Tara. Ha nem vakítana el a vörös köd, rájönnél, hogy nem azért van itt, hogy veled kiszúrjon. Tudom, hogy akartad azt a munkát, de szerintem csak neked van vele bajod.
- Nekem sem szimpatikus – mondta Sue. – Van benne valami, ami nem tetszik.
- Talán az, hogy Jack szemet vetett rá – jelelte a titkárnő dühösen. - Három éve nem történik semmi, ne csodálkozz, hogy más után néz! Ő is csak egy férfi.
- Ó, megtanít engem is? – Dylan dugta be a fejét az ajtón. – Mindig is szerettem volna megtanulni.
- Majd meglátjuk – válaszolta Sue erőltetett mosollyal és nem túl szépen nézett Levi-ra, aki odaügetett a nőhöz és hagyta magát megsimogatni. – De aranyos! Köszönöm a hajszárítót, Miss Dotson, megmentette az életem. Maguknak is szeretném megköszönni a virágot – fordult Myles és Jack felé. – Nagyon szépek. Mondja, Mr. Leland, az a rózsafajta milyen?
- Bíbormyles – büszkélkedett a férfi. – Én termesztettem ki.
- Csodálatos. A süteményért is ezer köszönet, Mr. Gans, mondja meg a feleségének. Imádom az almás pitét. Nem értem, Randy miért panaszkodott magukra – tűnődött el Dylan. – Azt mondta, nagyon undokok, de maguknál kedvesebb emberekkel még nem találkoztam.
- Az lehet a baj, hogy Randy nem ilyen gyönyörű – mosolygott rá Bobby és Dylan a szavakra hirtelen összerezzent és mosolyának fénye most először kopott meg egy kicsit.
- Annyira szeretem a humoros férfiakat – próbálta viccel elütni, majd sietve távozott, kíváncsi tekintetektől követve.
5. rész

- Második kategória – jegyezte meg Myles és a többi férfi egyetértően bólogatott. – Lehetne jobb?
- Micsoda az a második kategória? – kérdezte Lucy csodálkozva. Myles sóhajtva a plafonra emelte a tekintetét.
- Figyelj, mert csak egyszer magyarázom el. A szép nők két kategóriába sorolhatóak. Az első, amikor a szép nő pontosan tudja, hogy szép és ezt ki is használja. A második az, amikor nem tudja, vagy nem akarja elhinni, hiába ordít rá a tükör is, hogy te vagy a legszebb a vidéken! És ezek a nők valamiféle varázslatos naivsággal rendelkeznek, ami még bájosabbá teszi őket.
- Ó, már értem. Nálunk a férfiaknak három kategóriája van: jóképűek, kedvesek és te – válaszolta Lucy csípősen és még Tara is nevetett. Myles sértődötten felállt és elhagyta az irodát.

***

Dylan az utolsó vázának is talált helyet és körbenézett az irodáján: ennyi virágot még nem látott egy helyen. Sőt, arra sem emlékezett, mikor kapott ezelőtt utoljára akár csak egy szál virágot. Vagy csak szimplán kedvességet... Bobby bókja volt hosszú idő után az első szóbeli megnyilvánulás, ami megpiszkálta a benne mélyen elbújó nőt… azt, aki valaha volt. Ránézett az egyik eldugott képre a polcán és önkéntelenül is megérintette az arcát, még egy kicsit érezve a műtétek nyomait.

Ám ébredezni kezdett benne a nő… az, akiről azt hitte, ő már sosem lehet.

6. rész

- Jó estét, Miss Clark! – Jack dugta be a fejét az ajtón. – Ráér esetleg?
- Nem vár senki otthon – mosolyodott el Dylan. – És meg fog lepődni, de nem bánom. Jó néha egyedül.
- Ebben egyet kell értenem. De mi most a csapattal vacsorázni megyünk és azt gondoltuk, maga is szívesen velünk tartana. Vagy ha vegetáriánus, lelegelheti ezt a rengeteg virágot.
- Nem vagyok az, sőt. A fél karomat odaadnám egy jól átsütött steakért.
- Ez azt jelenti, hogy velünk tart, vagy esetleg kisüti a kezét otthon? Kár lenne érte.
- Magukkal tartok. Tudja, Mr. Hudson, ez egy olyan nap, amikor nem akarok egyedül lenni – Dylan felvette a kabátját. – Hideg van?
- Eléggé, de a kocsiban és az étteremben nincs.
- Csakhogy én nem kocsival jöttem reggel. Marad a gyaloglás hazafele.
- Még mit nem! Valaki majd hazaviszi.
- Maguk nagyon kedvesek velem – mosolygott a nő Jackre. – Nem szoktam hozzá… - Dylan arca elborult, de pár másodperc múlva újra kiderült. – Menjünk, éhen halok – sétálta ki az irodájából. Jack morfondírozva követte: nem tudta, azt a pár másodperces lehangolódást csak képzelte-e.

***

- Hogy fér ennyi magába? – kérdezte Bobby, amikor Dylan beszállt mellé; a nő alig két háztömbnyire lakott tőle, így rá maradt, hogy hazavigye.
- Szerencsés géneket örököltem – Miss Clark jólesően kinyújtózott és hátradőlt. – Nem mellesleg a társaság is jó volt. Rég éreztem magam ilyen jól.
- Hát, ha jó társaságot akar, ránk mindig számíthat. Csak akkor legközelebb kizárjuk Myles – indította be Bobby a kocsit és a nő felnevetett.
- Randy rá panaszkodott a legtöbbet… de szerintem vele sincs semmi baj. El fog hűlni, ha megtudja, milyen kedvesek velem.
- Kapcsolatban állnak?
- Muszáj. Van, ami itt még nem teljesen egyértelmű nekem.
- Milyenfajta… kapcsolat az? – kérdezte Bobby óvatosan, mire Dylan teljes testtel felé fordult.
- Mr. Manning, nem vagyok hülye. Tudom, mit hisznek arról, ahogy idekerültem. De kérem, legalább maga higgye el, hogy semmi olyasmiről nincs szó.
- Én soha egy percig nem gondoltam… de tudja, vannak olyanok, akik… nem szívesen látják abban a székben.
- Mint Tara.
- Például – vallotta be kelletlenül a férfi. – De biztos vagyok benne, hogy hamar lenyugszik.
- Hát persze.

Bobby leállította a kocsit és várt, hogy Dylan kiszálljon, de a nő félve nézett rá.

- Mr. Manning, tudom, hogy furcsa lesz, amit kérni fogok… de felkísérne az ajtómig?
- Természetesen – válaszolta meglepetten Bobby. Ahogy haladtak felfele a lépcsőkön, úgy lett a nő egyre feszültebb; amikor az ajtó elé értek, óvatosan körülnézett, azonnal felengedett és a megszokott vidám mosolya visszatért.
- Köszönöm.
- Figyeljen, Miss Clark, alig két napja ismerem, de ha bármiben tudok segíteni… vagy csak simán felkísérni a lépcsőkön… rám számíthat – Bobby átnyújtott egy névjegyet a nőnek, aki elvette. – Hívjon, ha kellek, bármikor.
- Köszönöm, Bo… Mr. Manning – Dylan felnézett a melegséget árasztó zöld szemekbe. Olyan… mások voltak, mint…
- Jó éjt, Miss Clark – köszönt el az ausztrál, mire a nő összerezzent és megint elmosolyodott.
- Jó éjt, Mr. Manning.

***

- Nem akarom elhinni, hogy ezt mondom – sétált be Bobby kora reggel az irodába – de Tarának igaza van. Miss Clark titkol valamit.

7. rész

- Bobby, ne kezdd te is – sóhajtott fel Jack.
- Nem kezdem. De tegnap, amikor hazavittem, megkért, hogy kísérjem fel az ajtajáig, és míg meg nem bizonyosodott, hogy minden rendben… félt.
- Lehet, csak fél a sötétben – vonta meg a vállát Lucy. Bobby felháborodottan nézett rá.
- Ugye, milyen rossz, amikor hülyének néznek? – kérdezte Tara kajánul.
- Hát nem kellemes – vallotta be az ausztrál kelletlenül. – De várjatok! Miért kért volna meg Randy, hogy figyeljünk rá, ha semmitől nem kell félnie?
- Randy megkért ilyenre? – kérdezte Sue csodálkozva.
- Ez is csak az én elméletemet támasztja alá – kottyantott közbe Tara. – Régebb óta ismerik egymást, van valami köztük és Randy fél, hogy egy nála jóképűbb férfi… vagyis akárki, elcsábítja szíve hölgyét. Lehet, hogy a jövendőbeli Mrs. Pitts üldögél abban az irodában.
- Tara, már megint ízléstelen vagy – forgatta a szemeit Myles.
- Tegnap azt mondta, semmi olyanról nincs szó – mondta Bobby, de Tara pillantásától legszívesebben a fehér zászlót kezdte volna lengetni.
- Mondani én is tudom, hogy szeretem Myles-t, attól még nem lesz igaz – válaszolta a nő lesújtó pillantással.

***
Dylan az orchideacsokrot fürkészte. A pszichiátere korán figyelmeztette, hogy érzései lesznek majd az első férfi iránt, akitől akár egyetlenegy kedves szót is kap. Akkor nem hitte el… de szívében régen nem érzett érzések kezdtek életre kelni, alig pár nap után. Esze azt súgta, túl korai, de szíve már felkészültnek érezte magát. Épp eldöntötte, hogy munka után felhívja az orvosát, hogy valakivel megbeszélje ezt, amikor megcsörrent a telefonja.

- Dyllie, minden rendben? – kérdezte egy aggódó a hang a telefonkagylóból
- Persze. Miért ne lenne?
- Legalább tőlem tudod meg… legszívesebben nem mondanám el, de muszáj.
- Bökd már ki, kérlek. Nem érek rá egész nap.
- Megszökött, Dyllie. Minden óvintézkedés ellenére, megszökött.
8. rész

A nő egész testében megremegett és alig maradt annyira ereje, hogy tartsa a telefont.

- Mindig is rendkívül furfangos volt – a hangja mégis meglepő nyugodtságot tükrözött. – Utolsó hír róla?
- Tanúk szeme láttára lopott el egy autót és továbbiak szerint Florida fele tart.
- Az azért Oregontól elég messze van. Van időm.
- Igen, messze van. De attól jobban félek, hogy Florida közelebb van Washington D.C.-hez. Márpedig a következő útja odavezet, ha rájön, hogy már nem ott vagy. Dyllie, hagyd el az országot. Azt hallottam, Nepál szép ebben az évszakban.
- Nem fogok megfutamodni. Jöjjön, aminek jönnie kell.
- Dyllie, ez nem vita tárgya. Küldök egy repülőjegyet, jó messzire elmész, elintézek mindent és addig be nem teszed a lábad Amerikába, míg el nem kapják.
- Elkapni csak a holttestem mellett fogják. És tudod mit? Nem érdekel. Azt akarom, hogy legyen vége.
- Ezt meg sem hallottam, rendben? – a telefon másik végén beszélő egyre mérgesebb lett. – Úgy lesz vége, hogy elkapják, és te nézni fogod, ahogy halálra ítélik.
- Mindenképpen halállal lesz vége. Csak az a kérdés, melyikünkével.

***

- Kop-kop – Bobby mosolyogva lépett be új főnökéhez a régi irodába.
- Miben segíthetek, Mr. Manning? – Dylan egy kicsit fásult volt, de a mosolya ugyanúgy ragyogott.
- Pár jelentést hoztam, amikkel késtem egy-két napot.
- Ha jól látom, ezeket másfél hónapja kellett volna leadnia.
- Nos, igen… de egy gyönyörű, fiatal nőnek mégis kellemesebb leadni, mint egy mogorva, középkorú férfinak.
- Mr. Manning, kérem, ezt hagyja abba.
- Mit? – Bobbyt meglepte a nő halk, mégis határozott hangja. – A bókolást?
- Igen, azt.
- Ez furcsa. Maga az első nő, aki nem szereti, ha bókolnak neki.
- Szeretem, hogyne szeretném. De… nem most. Tisztába kell jönnöm önmagammal és az érzéseimmel.
- Akar beszélni róla?
- Nem.
- Miss Clark, nagyon tetszik nekem – Bobby elhatározta, hogy nyílt napokkal látszik. – Pont úgy, ahogy minden férfinak, aki lát. Nem tudom, miért nem akarja elfogadni, hogy maga eszméletlenül gyönyörű, de hiába tagadja, ez így van.
Dylan felállt az asztalától, a férfi elé sétált és felnézett rá. Igen, ugyanolyan szemek… és mégis mások.

- Maga is nagyon tetszik nekem, Mr. Manning – suttogta Dylan és Bobby döbbenten vette észre, hogy egy könnycsepp gördül le a gyönyörű arcon. – De nem szabad…
- Azért, mert a főnököm… tudom.
- Ugyan már, az kit érdekel – legyintett a nő türelmetlenül, letörölve a könnycseppet. – Az csak ideiglenes… Nem tudom, hogy azért vonzódom-e magához, mert valóban, vagy csak azért, mert maga az első férfi, aki kedves velem… - Dylan elmosolyodott Bobby meghökkent tekintetén. – Mindenesetre… - Miss Clark minden erejét összeszedve felemelte a kezét és megérintette a férfi arcát, akiben melegség áramlott szét az érintés nyomán. – Adjon egy kis időt.
- Amennyit csak akar, ha a válasz igen – mondta halkan Bobby, majd elkapta a nő kezét, egy csókot nyomott rá és kiment az irodából, míg Dylan a telefon után nyúlt.

9. rész

- Dylan, figyelmeztettem, hogy ez lesz. De akkor nemes egyszerűséggel kinevetett.
- Tudom, Dr. Fairchild. De arra gondoltam, hogy is tudhatná? Azt hittem, több idő kell egy évnél, hogy újra képes legyek érezni.
- Igaza van, én tényleg nem tudom, mit érez. Azt sem tudom, a vonzódása csupán egy sérült nőé-e vagy valódi. Ezt magának kell kiderítenie és erre csak egy utat látok.

***

- Igen.
- Tessék?
- Elmegyek magával.
- Több időre számítottam – mosolyodott el Bobby – nem fél órára.
- Gyorsan tudok dönteni – rándította meg a vállát Dylan.
- Hát akkor… ma este? Ha már ilyen gyorsan tud dönteni.
- Remek – nevetett rá a nő és Bobby arca felragyogott. – Jöjjön értem fél kilencre. Addigra kicsinosítom magam, meg minden.
- Nekem elég, ha pont így kinéz, mint most – Bobby mérhetetlen gyengédséggel nézett rá és Dylan zavartan félrenézett. – Pontos leszek – tette hozzá a férfi, majd ábrándos arccal elment a másik irányban. A nő félszegen álldogált a folyosón, majd hirtelen ötlettel a csapat irodájában termett.
- Lucy, ráér egy pillanatra?
- Persze – a titkárnő csodálkozva felállt és kiment a folyosóra. – Mit óhajt, Miss Clark?
- Jöjjön el velem vásárolni.
- Tessék?
- Kell egy ruha. Gyorsan.
- Ó – Lucy elmosolyodott; valaki randevúra merte hívni a főnököt. Visszament az irodába, felkapta kabátját és táskáját és már az épületen kívül is voltak Dylannel.

10. rész

- Hol van Lucy? –nézett körbe Myles.
- A főnökkel rohantak el valahova – Tara szájából ez úgy hangzott, mintha Lucy és Dylan éppen rituális gyilkosságokat követnének el valahol.
- Ó, szóval fújtok Lucyra, mert barátkozik azzal, akire ti irigyek vagytok. Nemes női szokás – jegyezte meg Jack.
- És az miért nemes férfi szokás, hogy minél nagyobb a melle, annál érdekesebb? – háborodott fel Tara. – Lehet, hogy nem is igaziak – tette hozzá gonoszkodva. – Pár perce találtam egy zárójelentést… hihetetlen, mennyire el vannak dugva Dylan L. Clarkról az adatok. Szóval, teljes arc, has és mellplasztikája volt egy éve. Lehet, hogy igazából egy hájas, ronda nő volt – a számítógépzseni valahogy vidámabb lett ettől a gondolattól.
- Ugyan már, Tara. Miss Clarkról süt, hogy természetes szépség. És szerintem az ő nevében nincs L. – Bobby az asztalra dobott egy papírköteget.
- Nem, ez ő – Tara megrázta a fejét. – Az összes többi adata stimmel. Milyen név lehet zavaróbb egy nőnek a Dylanen kívül?
- A Lancelot – szólt közbe Myles. – Nem érdekel, mit mondasz, Tara. Nekünk szemünk van megkülönböztetni a plasztikázott és természetes nőket és nagyon is elhiheted, hogy Miss Clark a lehető legtermészetesebb nő a világon.
- Na ne nevetess. Akkorák a mellei, hogy alig tudja összefonni a karját a mellkasa előtt.
- Már megint az irigység – forgatta a szemeit Jack.
- Visszajöttem! – kiáltotta derűsen Lucy és leült az asztalához. – Valami hír?
- Tara szerint Miss Clark plasztikáztatta a mellét. Nem említette esetleg neked? – tudakolta Myles, ám Lucy meghökkenve megrázta a fejét.
- A zárójelentések és a látleletek nem hazudnak! – Tara majdnem kiabált.
- Szerintem majd kérdezzétek meg attól, akivel ma találkozni fog – mosolyodott el Lucy és tüntetőleg gépelni kezdett, amikor mindenki felé fordult.
- Hogy mi? Valaki randevúra hívta előttem? – kérdezte csalódottan Jack, ami tőrdöfés volt Sue szívében. Lucynek igaza van, túl sokáig várt…
- Szerintem valami fejes, ugyanis nagyon nem akarta elmondani, ki az.
- Kiderítem, gúzsba kötöm és felnégyelem – motyogta Myles és Bobby próbálta felvenni a fal színét.
- Bátraké a szerencse – tette hozzá végül, mikor rájött, hogy nem rendelkezik egy kaméleon tulajdonságával.

A férfiak egy kivételével csalódottan temetkeztek be a munkájukba; annak az egynek a gondolatai viszont már az estén jártak, amikor is – legalábbis ösztönei azt súgták – valami új kezdődhet el az életében.

11. rész

Dylan idegesen méregette magát a tükörben; a műtétek utáni hegek már gyógyulóban voltak a testén. Az arcán már nem is látszódtak, de a biztonság kedvéért még mindig kicsit erősebb használt, mint szerette volna. A hasával és a mellével nem foglalkozott; az első randevún a még nem fog eljutni odáig, hogy azokat megmutassa.
Alig hitte el, hogy újra randevúzik; egy éve, a kórházban fekve, sosem gondolta volna, hogy valaha képes lesz bízni egy férfiban annyira, hogy neki adja a szívét. De, alig pár nap után, Bobby jó úton haladt felé… persze, kell még egy kis idő, mire valóban rájön, hogy csak a sérült lelke vágyik gyengédségre, vagy a szíve is.

***

Bobby remegő kézzel kopogott a nő ajtaján, ami hamar kitárult; Dylan egy új, fekete ruhában, gyönyörűen kisminkelve, mosolyogva állt ott.

- Jó estét, Miss Clark – köszönt Bobby, miután magához tért. – Engedje meg, hogy megjegyezzem, milyen csinos. A munkahelyen sem ronda, nem azért, csak…
- Maga is nagyon fess, Mr. Manning – Dylan szívét megmelengették a bókok. – De kérhetek valamit?
- Maga? Bármit.
- Hívjon Dylannek. Furcsa lenne úgy randevúzni, hogy magáz.
- Rendben, Dylan, de akkor én is csak Bobby vagyok – a férfi megfogta a felé nyújtott kezet, ami megszorította az övét.
- Természetesen, Bobby.

***

- Már nagyon régen voltam moziban – jegyezte meg Dylan, ahogy visszafele sétáltak a lakásához. – Körülbelül másfél éve. Elfelejtettem, mennyire szerettem.
- A munkád lefoglalt?
- Mondhatjuk – mosolygott Bobbyra a nő halványan. – A mozi volt az utolsó dolog, ami érdekelt abban az állapotban.
- Egyszer, remélem, elmondod, milyen is volt az az állapot – nézett a férfi mélyen partnere szemébe, akinek a szégyen pírja öntötte el az arcát.
- Hoztam rossz döntéseket, Bobby. Nagyon rossz döntéseket, amikre nem vagyok büszke.
- Olyanok mindenki életében vannak, Dylan. Az enyémet Mylesnak hívják.
Dylan felnevetett és a megfagyott hangulat oldódni kezdett.

- Egyszer, talán, az enyémet is megtudod – a nő szembefordult a férfival, akinek a szemébe komolyság költözött.
- Olyan más vagy, mint a többi nő. Sokkal rejtélyesebb, ez pedig igen sokat jelent. Nagyon szeretnék az első lenni, Dylan, akinek felfeded magad.
- Csak annak teszem meg, aki kiérdemli – suttogta vissza a nő, a hasonló, mégis más zöld szemekbe nézve. Bobby megmozdult, ezáltal arca még közelebb került Dylanéhez.
- Nem szoktam ajtóstul rontani a házba – Bobby hangja rekedtté vált – és nem ismerlek régóta, de annyira szeretném, ha…
- Mit, Bobby? Mit? – Dylan hangja is egyre halkabb lett, ahogy ő is közelebb hajolt a férfihoz.

A következő pillanatban megtudta.
Bobby közelebb húzta magához és egy lágy puszit nyomott az ajkára; amikor azonban Dylan jobban hozzásimult és átkarolta a nyakát, felbátorodott.
Dylan bensőjében a rég elfelejtett tűz újra parázslani kezdett, ahogy a férfi végtelenül gyengéden csókolta; a parázs megpiszkálta azt a nőt benne, aki még… azelőtt volt. A múltat gondosan elhessegette, és belemerült új életének legelső csókjába.

12. rész

- Hallottátok? – D viharzott be az irodába másnap kora reggel. – Eric Jensen megszökött!
- Uramisten! Nem úgy volt, hogy a lehető legszigorúbban őrzik, míg ki nem végzik? – kiáltott fel Jack.
- De. De meglógott és bottal ütik a nyomát. A legfrissebb hírek szerint Florida felé tart, de ha mégis ebbe az államba tenné a lábát, a mi hatáskörünk. Azt kérik, ne legyünk vele kíméletesek. Így is, úgy is meghal.
- Nem kell kétszer mondaniuk – Bobby zordan meredt maga elé.
- Ki ez a Jensen? – kérdezte Sue gyanútlanul.
- Hat nőt ölt meg, köztük a feleségét – szólt Myles. – Teljesen beszámítható, ezért egyértelmű, hogy méreginjekció.
- És ami a legszebb – folytatta Tara – volt egy női bűntársa, aki, miután elkapták őket, feldobta Jensent és eltűnt.
- Tartanak tőle, hogy hozzá igyekszik, hogy megtorolja a sérelmeit. De ahhoz, hogy a rendőrök megtalálják a nőt, tudniuk kellene, hol van.
- Szép világ is az, ahol egy gyilkost kell megvédenünk – tette hozzá Lucy cinikusan.
- Ráérünk vele foglalkozni, ha az állam területére lép – szólalt meg Jack egy kis csend után. – Addig, Bobby, mondd meg, miért is vagy ilyen boldog.
- Jól aludtam – vont vállat az ausztrál.
- Lehet. De hogy előtte randiztál, az biztos. Ismerlek, mint a rossz pénzt.
- Nem akarok róla beszélni.
- Várjatok! Nem tegnap volt a főnöknek is… - Tara halálra váltan meredt kollégájára, aki elvörösödött. – Ami miatt elrángatta Lucyt… Bobby… ugye nem…
- De – adta fel a férfi. – Igen, Dylannel randiztam. És nemsokára megint találkozunk.

Mielőtt bármelyik férfi megszólalhatott volna, Tara dühtől szikrázó szemekkel ugrott fel a székéből.

- Oké, azt még megemésztem, hogy elcsábította Randyt, de azt nem hagyom, hogy Bobbyt is az ujja köré csavarja! – a nő szinte tajtékzott. Ugyanebben a pillanatban, hatalmas vesztére, Dylan jelent meg az ajtóban.
- Miss Williams, két hete le kellett volna adnia egy jelentést – a nő hangja tárgyilagos volt, mégsem olyan, mint Randyé. – Megtudhatom, mikor adja le őket?

Hirtelen egy nagy erővel megküldött dosszié száguldott Miss Clark felé és a döbbent nőnek nem volt ideje kitérni; az akta az arcán találta el. Dylan a szájához kapta a kezét és mikor visszahúzta, vér csordogált az ujjairól és a szája sarkából… a szobában senki sem hitte volna, hogy egy dossziéval lehet ilyen mértékű sebet okozni.

- Ott van – vetette oda Tara mérgesen és a főnöke elé lépett. – Örüljön neki együtt Randyvel, ha visszajön. Őt sikerült annyira lenyűgöznie a széttett lábaival, hogy megkapja ezt az állást, de Bobbyt nem fogja magába bolondítani, megértette?

Dylan tágra nyílt szemekkel állt a dühöngő Tara előtt; fehér blúza már itt-ott pecsétes lett a vértől.

- Keddig adhatja le őket – mondta végül halkan, remegő hangon, majd megfordult és az ajtó felé vette az irányt, de onnan még visszafordult. – Randy a nagybátyám. Sok éve töltöttük be ugyanazt a pozíciót ugyanazon a helyen, ezért a főnökség úgy gondolta, jót tesz egy kis levegőváltozás. De azt hiszem, ő jobban járt, mint én – tette hozzá csendesen, majd kilépett a helyiségből.
- Gratulálok, Tara. Lekörözted az elefántot a porcelánboltban, pedig nem is balettoztál – Bobby kisietett az irodából, egyenesen Dylanhoz. Nagy lendülettel benyitott; a nő a blúzt gombolta, amit átvett.
- Hadd segítsek.
- Köszönöm, Bobby, de rondábban is véreztem már.
- Simán bepanaszolhatnád – a férfi felkapott egy papírzsebkendőt és a nő szája szélére nyomta, ami miatt Dylan csak furcsán artikulálva tudott beszélni, de az ausztrál akcentushoz szokott füle minden szót megértett.
- Igen, de nem teszem meg. Nem ér annyit.
- Bírom Tarát, de amit mostanában művel, az sok – Bobby elvette a zsebkendőt a nő szájától. – Már nem is vérzik – mondta, majd lehajolt és egy gyors csókot nyomott Dylan ajkára. – Miért nem mondtad, hogy Randy a rokonod?
- Ő akarta – a nő átfonta kezeivel Bobby derekát és hozzábújt, fejét a férfi mellkasán nyugtatva. – Azt hitte, ha megtudják, hogy rokonok vagyunk, elkezdenek pletykálni, hogy biztos csak azért helyeztek ide. Szegénynek eszébe sem jutott, hogy más elméleteket is gyárthatnak.
- Csak Tara gyárt – helyesbített Bobby, lágyan cirógatva a nő kezét. – Nagyon akarta ezt az állást.
- Én nem akartam idejönni – suttogta Dylan.
- És, megbántad? – kérdezte Bobby, mire Dylan szorítása erősebbé vált.
- Egy percig sem, Bobby.

13. rész

- Megmarad? – kérdezte aggódva Lucy, amikor Bobby visszajött.
- Elég fura lenne a gyászhirdetésében, hogy halálra sebezte egy papírköteg – ült le az ausztrál az asztalához. – Hol van Tara?
- Elrohant valahova.
- Remélem, szégyelli magát – szólt közbe Myles. – Szerintem nem fenyegették Bobbyt egy torkához szegezett késsel, hogy randizzon a főnökkel.
- Te mázlista – tette hozzá Jack. – Kulturáltan azért bámulhatjuk?
- Azt hiszem – mosolyodott el Bobby.
- Van lánytestvére? – kérdezte Jack reménykedve. – Vagy esetleg unokanővére?
- Megkérdezem, csak neked, haver.
- Tudtam, hogy igaz barát vagy – biccentett Jack.

Sue hirtelen felpattant és kirohant a helyiségből; Jack csak egy pillanatig nézte az utána loholó Lucyt, majd visszatért a munkájához.

- Jack… egész pontosan mi van közted és Sue között? – kérdezte óvatosan D, de az ügynök csak megrántotta a vállát.
- A barátságon kívül semmi.
- Ezt ő is tudja?
- Figyeljetek, három teljes év telt és semmi nem történt. Továbbléptem. De ez a mázlista lecsapta a kezemről Dylant – intett Jack legjobb barátja felé, aki elvigyorodott. – Lehet, hogy sokkal szexisebb az unokatestvére.
- Aki nála jobban néz ki, az már istennő – szólt közbe Myles és ezzel mindannyian egyetértettek. – Egy istennőnek pedig te nem kellesz.

***

- Sue! Mi a baj? – Lucy aggódva hajolt barátnője felé, aki a mosdót támasztotta, miközben patakokban folyt végig a könny az arcán.
- Jack! – válaszolta a nő zokogva. – Rá akart hajtani Dylanre és most valamelyik nőrokonára…
- Istenem, egy egyedülálló férfi ismerkedni akar! Tárcsázzam az inkvizíciót? – kérdezte Lucy szarkasztikusan, majd finomabb hangvételre váltott. – Sue, három év telt és semmi…
- Elkéstem, ugye? Végleg elkéstem? – kérdezte Sue, könnyes szemmel barátnőjére nézve, aki egy hatalmasat sóhajtott.
- Igen, Sue. Elkéstél – válaszolta halkan és addig ölelte a másik nőt, míg a könnyek nagy nehezen, de végül elapadtak.

***
- Minden rendben ott, Dyllie? Nem mennek az idegeidre?
- Dehogyis, Randy bácsi. Minden a legnagyobb rendben.
- Ennek örülök. Annak is, hogy ilyen jól viseled, hogy lehet, meg fognak ölni.
- Komolyan azt hitted, hogy képes leszek elbújni előle? – Dylan felsóhajtott és a plafont nézte.
- Rengeteg államot kell átszelnie. Az egyikben el kell kapniuk.
- Nem fogják. De vele ráérek akkor foglalkozni, ha a közelemben van.
- Csak ne várj addig, amíg olyan közel nem lesz, hogy lelőjön egy távcsöves puskával.
- Ó, nem, Randy bácsi. Az nem az ő műfaja… ott fogja folytatni, ahol másfél éve abbahagyta.
- Azonnal hagyd ezt abba. A repülőjegyet megkaptad?
- Milyen repülőjegyet? – Dylan becsukta a fiókját, eltüntetve a jegyet szem elől.
- Dylan! Tudom, hogy megkaptad!
- Bocsánat, Randy bácsi, de le kell tennem, kopognak – és ez valóban nem volt hazugság. – Majd beszélünk, szia!

Az ajtó kinyílt és Dylan hátradőlt a székében, ahogy Tara becsukta maga mögött és az asztala elé állt.

- Sajnálom, hogy azt terjesztettem, hogy lefeküdt Randyvel az állásért – mondta a nő szenvtelenül.
- És a dossziét?
- Azt nem. Mikor panaszol be a fejeseknek?
- Nem fogom, Tara – Dylan előrehajolt és a számítógépzseni szívébe káröröm költözött, amikor meglátta a sebet, amit ő okozott; de azonnal el is múlt, amikor rájött, hogy nem tudta elcsúfítani a gyönyörű arcot. – Csak azt mondja meg, miért féltékeny rám.
- Azt hittem, érek annyit, hogy helyettesíthettem Randyt. De se egy férfival, se egy ilyen bájos pofival nem tudom felvenni a versenyt. Viszont egyet megígérhetek, Dylan L. Clark – Tara közelebb lépett az asztalhoz és a főnöke összerezzent. – Előások magáról mindent az ultrahangképeitől kezdve addig, hogy mit evett ma reggelire. És tudom, hogy találni fogok valami rettentően mocskos dolgot, ami alapjaiban ingatja meg a srácok világképét a csinos arcáról.
- Állok elébe, Tara – Dylan összeillesztette az ujjait és eddig sosem látott komolysággal nézett végig a nőn. – Sok sikert. Csak azt kérem, bármilyen ronda dolgot is talál, ne árulja el senkinek sem a második nevem. Az sokkal kínosabb bárminél.

Tara megfordult és az ajtó felé indult, de még visszafordult; Dylan már háttal ült neki és a telefonját nyomogatta. Meg akarod mutatni, ki a főnök. Fájni fog a pillanat, amikor rájössz, hogy én vagyok az – gondolta elszántan, majd kilépett az irodából.